Szomorú szerelem…

Szomorú szerelem… A nő, ki nős embert szeret, szomorú szerető nagyon, Éjjel a vágy, ha rámered, felsír, mert nincsen irgalom. Hetenként egy-egy délután eljön hozzá, ki öleli, Siet, feléje nyúl sután, más otthon ízével teli. A zsebkendőjén, ingein egy másik asszony nyoma van, S a férfi életében ím ő – bárhogy lángol – nyomtalan. Csak, mint a napfény, felragyog, aztán pár napra beborul, Az ünnepek, vasárnapok magányosan telnek, józanul. Néha, ha fáradt s kézbe fog otthon egy könyvet és leül, Pár sort elolvas, felzokog, mert oly sokat van egyedül. De miért? Hisz ő is annyit ér, mint az, akinek férje van, Benne is úgy lobog a vér, szeretne élni boldogan. Fényes vasárnap járni kinn, büszkén, karolva vinni őt, Mutatni: Nézzétek! Enyém! Állni a pletykálók előtt. S nem mellékutcák kis, sötét zugában kapni csókokat, És ijedten rebbenni szét, ha ismerős, ki ott haladt. A nő, ki nős embert szeret, sok rossz asszonynál többet ad, Hitet, szerelmet, életet, türelmet, ifjú álmokat. . .